|
Pubi
A kisváros, ahol sokáig éltem és dolgoztam, l75 éven át megyeszékhely volt. Hatalmas
kórházat kapott ezért , ami külön kis várossá vált , akkoriban
még eléggé messze a város-központtól. Az egész megyét majdan
ellátni képes gigantikus elmeosztályokat is építettek, de valahogyan csak nem
telt meg , félházzal, ha működött. A lakosság pimasz módon normálisabbnak bizonyult
a vártnál.
El is indultak hát teli vasúti
szerelvények a Fővárosból és hozták a betegeket az angyalföldi
tébolydából. Színes náció érkezett ide és maradt is itt élete végéig. A
szállítmány egyik tagja volt Pubi, egy paralitikus minisztériumi főtanácsos
(vagy ilyesmi) gyüge gyermeke.
Mikor megismertem már
ötven felett járt, egy hat éves gyermek lelkületével-eszével, ami önmagában is
rendkívül groteszk volt, megjelenése viszont egyszerűen leírhatatlan.
Magas, szikár, kicsit hajlott hátú, arcán állandósult bárgyú vigyorral:
többnyire hallucinációi szórakoztathatták, de volt ebben a mosolyfélében valami
elnéző is, még akkor is, ha éppen azzal fogadott reggel, hogy sürgősen
tegyek valamit, mert az ágy lába az éjjel összeharapdálta. Kideríthetetlen okból
kizárólag 3 számmal nagyobb számú cipőben volt hajlandó járni, cipőorrai
ezért, mint a bohócoké, felfelé kunkorodtak, csoszogva-kacsázva járt, a hasra
vágódás állandó lehetőségével. Elől igen ritkás fogazata
barnállott a sok nikotintól. Ruházata is egyedülálló volt. A téli időben
például még a régi időkből való hatalmas méretű sujtásos
posztókabátban feszített, kopott-zsíros kucsmával a fején. Mikor reggelente
megjelent, sajátos keverékét mutatta egy reformkori városatyának
és egy félnótás egyházi mindenesnek, akire bonyolultabb feladatokat nem volt
tanácsos bízni.
Külcsínileg sem leírható egészének
báját azonban, utánozhatatlan hanghordozása adta, mely egy gyermeki magasságú,
affektált és sajátosan éneklő beszédhang elegye volt.
Pubi megismételhetetlen és egyszeri jelenség volt, egy ötvenéves óvodás.
Mindannyian imádtuk. Természetesen már régen nem lakott az elmeosztályon. A
„nyitott” idegosztályon volt egy külön szobája, mint dolgozónak, ahol egy
társával lakott. Mert Pubi természetesen "dolgozott", s ezért
fizetést is kapott.
Feladata többrétű volt, főtevékenysége
azonban a levett testnedvek laborba szállítása volt, melyet hallatlan
pontossággal végzett.
Egy kemény téli reggelen is kellett
mennie a laborba, mert aznap három agyvíz vétel is volt. Pubi - szokása szerint
- a kémcsöveket gondosan elrendezte városatyai kabátja zsebében és elindult.
Előző éjszaka nagy fagy volt, jégpályává vált
az egész kórházudvar, s szegény Pubink - a három számmal nagyobb cipőtől is
besegítve - elterült az udvaron. A három kémcső persze reccs!
Mindez órák múlva derült ki, mikoris a kórház soha-nem-látottan precíz
és kiváló kémikusa indignáltan telefonált: "Mi az öreg istent
küldtetek ? Ez a liquor tele van kovamoszattal ". Egyszóval sima csapvíz
érkezett a laborba.
Hosszas töprengésre nem volt szükség,
hívtam Pubit. Rövid , óvódás meseszövés után kiderült: Pubikánk visszasompolygott
az osztályra, elcsent három üres kémcsövet, telenyomta csapvízzel, majd derűs
mosollyal leadta a laborba. A vizsgálatot elszenvedőkkel kínos
magyarázkodás következett.
Kilépve a védett
környezetből, Pubi azonnal sajátos kalandokba bonyolódott. Rokonsága nem
törődött Vele, éppezért és csakazértis megörvendeztettük néha őket
árván hagyott hozzátartozójukkal. Az osztály adjunktusnője gyakorta
felugrott szüleihez Pestre. Ilyenkor időnként felvitte Pubit is
egy-egy hétvégére. Ennyi ideig elviselték, rajtunk kívül más nem igen szerette.
Pubi ilyenkor többnyire kitett magáért. Egyszer éppen
vendégek voltak a rokonoknál, Pubit szégyellték, eldugták az éléskamrába. Őkelme
szófogadóan üldögélt is a nagyméretű kamrában, majd elunva magát, elkezdte
kóstolgatni az évi befőtt és kompót termést. A legegyszerűbb
és ősi felnyitási módhoz folyamodott: ujjának egy bökésével áttörte a
hólyagpapírt és belenyalakodott. Ha nem ízlett, félretette és jött a
következő. Szó, ami szó, az egész készletet átlyuggatta a vendégek
távozásáig. A rokonság fenyegetődzve szállította vissza Pubit az
adjunktusnő lakására.
Azért
félévente mégis megörvendeztettük őket Pubival. Néha öngól is lett a pesti
kirándulásokból. Pubi egyszer - joggal - megunva a rokonságot, főúri
taxizásba vetette magát, majd a kolléganő anyjának lakására vitette magát,
felszólva, Erika, gyere le! A taxis a kolléganő félhavi fizetését
kitevő összegre mutatott az órán, ami akkoriban még megbízható adat
volt.
Aztán megváltozott minden. Ott kellett hagynom
kedves osztályomat és városomat, így Pubit is. Eleinte gyakran
visszamentem, aztán ritkultak az utak. De Pubit és a többi kedves embert mindig
megnéztem, örültünk egymásnak és ez jól esett.
Pár év
múltán ismét benéztem az immár újjáépített, csodaosztállyá varázsolt, nekem
mégis kicsit rideg régi-új épületbe és kerestem Pubit. Kiderült, hogy a sok
cigi, a múló évek és a közben kialakult cukorbaj miatt egyik lábát amputálni
kellett. Bent feküdt az osztályon.
- Hogy vagy Pubikám? Hallom
mi történt Veled?
- Képzeld levágták a lábam, de ez a
vacak mankó töri a hónaljamat, ki kellene cserélni az egészet szivacsra,
szólj már Erikának - közölte, mintha egy órája mentem volna el.
- Istenem, Pubi, de nagy bolond vagy, nem változtál semmit.
- Teee iss - szólt Pubi megismételhetetlen mosolyával és énekhangjával.
Ebben maradtunk. Szereztem cukorbetegeknek való csokit Neki és megbíztattam,
hogy elintézem az új mankót.
Egy év múlva mentem vissza, kerestem
őt, de meghalt.
- Nagy cirkusz volt, mert nem
akarták eltemetni, végülis hatósági temetés volt.
-
Lehet tudni, hogy hol fekszik?
- Tudja, a temető
szélén van az ismeretlenek és az államilag eltemetettek között. Mi kint
voltunk a temetésén, raktunk egy kis táblácskát, talán még megtalálja -
mondja kedves, volt főnővérem.
Vettem egy szál
virágot, és egy félórányi bolyongás után rátaláltam a sírra. Kicsit pityeregtem.
Tudom persze, hogy nagyobb adag ezekben a könnyekben az önsajnálat, hogy múlik
az idő, meg hogy milyen jó volt itt, mikor többek között még Pubi is élt,
és hát egyszer majd én is, meg ilyesmik.
Az idén is meg
akartam látogatni, de egy ismeretlen okú tereprendezés eltűntette a sírját.
Éppúgy, mint nagyapámnak, Udvarhely-Szék vármegye hajdani főállatorvosának,
akinek szép márvány síremlékét is elvarázsolta egy buldózer.
Lassan indultam haza, s az jutott eszembe, hogyha Jézus még tartani tudja szavát
ebben a hitetlen-cinikus-elromlott világban, Pubi egészen biztosan a Mennyeknek Országából
néz most le ránk.
|
|
