|
Partizán
Szomorú-igaz krónika Partizánról
Balassagyarmat 1918. Ferenc Jóska már évekkel ezelőtt megfontolta és
meggondolta, az első háború már a vége felé jár. A kisvárosban is
szaporodnak a hősi halottak.
Az egykori Állami Főgymnasiumban - ki
tudja miért - most rendelik el a fegyveres gyakorlatokat.
Egy hatalmas
fehér márvány-honvéd hirdeti majd a városka hősi részvételét a számunkra
tragikus végű háborúban, a középiskola tanár és tanuló hőseinek neve
külön táblán olvasható az iskola falán.
A márvány katona a kisligetben állt,
ahonnan aztán majd elrámolják, mert kell a hely a hősi szovjet emlékműnek.
Partizán megússza tehát az első nagy háborút, épp
járni tanul, mikor a csehek 1919 januárjában megszállják a várost, hűségnyilatkozatot
követelve, eltörlik a magyar nyelv és történelem, tanítását, egy tantárgyat
kötelezően szlovákul kellene tanítani. Kimarad Partizán a megszállók hősi
kiveréséből is, és a világot akkor végigpusztító spanyol-náthát is
megússza.
Nővérével cseperednek, apjuk megyei bíró.
Az Andrássy utcai ház szép tágas, a később hatalmas diófák a kertben még
vékonykák, igyekvők. Partizán az Állami Főgymnaziumban kezdi el
tanulmányait. A történelmet Popovics tanár úr tanítja, aki kis akcentussal
beszélte nyelvünket, de tisztességes: betéve tudja az iskolában használatos
összes történelem könyvet. Egy a baj, hogy eszerint is követel, aki kihagy egy
szót, szekunda... Ezt Partizán meséli később, lehet, hogy bizonyítványa
magyarázataként.
Közben kitör a magyarosítási láz és
Popovics (!) kijelenti, hogy Partizán addig nem végzi el a gimnáziumot, amíg
szlovák hangzású nevét használja. A Frecskák a Felvidéken éltek, még Lipót adott
nemességet nekik 1702-ben, kutyabőrrel és birtokkal (Felső- és
Alsóesztergály), így aztán Partizán felveszi az elegáns Esztergályi nevet, megy
is az érettségi, mint a pinty. De inkább a zene és a hegedű érdekli, fel is
veszik a Zeneakadémiára, szép hegedűs pálya áll előtte, de meghal
tanára, s ekkor otthagy mindent. Hová is mehetne? Kizárásos alapon marad a
katonai pálya, az egész enervált-csendes művész lelkével.
Ludovika, ez rangos-elegáns pálya volt akkoriban. Ő maga is igen elegáns,
szép ember volt, hófehér ludovikás uniformisában egyenesen szívdöglesztő.
Na van is (meg lesz) kalamajka ebből elég. A Ludovikáról hivatásos
hadnagyként kerül ki. És már itt is a második Nagy Háború, ami viszont telibe
találja. A seregben vélhetően hamarosan kiderül nem éppen katonás lelki
alkata, a ranglétrán is két grádicsot lépett feljebb egész pályafutása alatt.
Partizánt nagyon lehetett kedvelni csendes, szemlélődő,
melankólikus, anekdótázásra hajlamos természete miatt. Ha Prágában él, biztosan
gyakran ült volna Hrabal asztalánál. Történeteiről máig nem lehet tudni
mennyi a pontos valóság és mennyi az így-szerettem-volna-ha-történik
részletek aránya. Mint kisgyerek csüngtem rajta rövid szabadságai idején,
ilyenkor hasán lovagoltatott és máig is tudott marhaságokra tanított. Tőle
tudom és tudják gyerekeim is többek között a „Föl torreádor öld meg a bikát,
hogy ne csináljon több galibát” Carmen paródiát és számos más kedves
ökörséget.
Békeidőkben kiváló katona lett volna, de
ez a hülye háború nagyon közbejött. És egyre csak komolyodott, durvult és egyre
kevésbé állt nekünk a győzelem. Már a vége felé járhattunk, mert az
orosz-szlovák partizánok már befészkelték magukat a felvidéki hegyekbe és
Partizán visszavonulóban volt egységével. Valahol a szlovák hegyekben
lopakodtak át egy erdőn, amikor a fák tetejére fészket rakó partizánok
(mind a varjak annyian voltak, - mesélte) elordították magukat, hogy fel a
kezekkel vagy lövünk. Nem volt választás. Partizán tudott is egy keveset tótul,
így gyorsan megértették egymást. Rendesek voltak, nem lőtték halomra őket,
amit az orosz főnököknek köszönhettek, mint később kiderült.
Bekísérték őket a hegyben elrejtett partizán központba, ahol az orosz nagyfőnök
nem túl nehéz választás elé állította a szakaszt: vagy beállnak partizánnak,
vagy fejenként egy tarkótáji beavatkozás. Így lettek partizánok parancsnokukkal
együtt. Ócska civil ruhát kaptak, hordták a fát, fűtöttek, felderítettek és
küzdöttek a németek ellen, mely időnként véressé vált. Volt eset például,
hogy rejtekhelyükön az arra jövő (menekülő?) német osztagokra
kiöltötték a nyelvüket jól álcázott megfigyelő helyükön.
A partizánná vált legénység egy része szép csendben azért elszökdösött, végül
öten maradtak. Az orosz parancsnok fel volt háborodva, majdnem nagy baj lett belőle.
Partizán és négy társa maradtak, itt voltak ugyanis még a legnagyobb a
biztonságban. A szovjet csapatok azonban közeledtek, a partizánok csatlakoztak a
csapatokhoz. Az orosz partizánfőnök mind az ötüknek pecsétes, orosz nyelvű
igazolást állított ki, miszerint ők partizánok voltak és hasonló. Mehettek
a papírral, ahová akartak. De hová? Katonakönyvük szerint dezertőrök, a
partizán-igazolás lobogtatása egyelőre nem tűnt időszerűnek.
Úgy döntöttek, hogy a legjobb helyen vannak. A bázison minden „lelet” a
szovjet-szlovák partizán eredetet bizonyította. Ha valaki közülük jön, azt
mondják, hogy itt hagyták őket őrszemnek, vagy ilyesmi és kezükben a
papír. Ha németek jönnek (valószínűsége alig volt) elfogott katonák, éppen
éhen halni készülnek. Utóbbi pár nap múlva realitássá vált, így pár nap múlva
külön-külön útnak eredtek.
Partizán is elindult lefelé a
hegyről. Némi maradék gézzel nagy bandázst csinált a karjára, kinézete
amúgy is kétségbeejtő volt. Hosszú bolyongás után rátalált egy állomásra,
ahol egy tehervonat pöfékelt.
Sikerült felmásznia ez
egyik vagonra, ami tele volt szénnel. Ebbe belefúrta magát és várta az indulást.
Menet közben egy kisebb szénszikla esett a lábára, így a kötést áthelyezte,
immár okkal. Valamikor a vonat magyar területre ért, lába addigra szépen
bedagadt, vánszorogva elért valami segélyhelyre. Már oroszok voltak mindenütt.
Itt élte meg a németek teljes kivonulását.
Mikor a nagy zűrzavar
valamelyest rendeződött, jelentkezett a hadügyminisztériumban és bemutatta
„igazoló” papírját. Bejött, nem lőtték főbe: alig volt
épkezű-lábú katona-ember, a nagy zűrzavarban átvette az újonnan
alakuló Hadsereg. Századosi rangban Kiskunhalasra helyezték a határőrséghez,
ahol a jugoszláv határt kellett őrizniük. Ez a helyőrség (vagy mi)
fogta el a Kenyeres és bandája néven elhíresült diverzáns csoportot, ha volt
ilyen egyáltalán.
Közben azonban a felderítés dolgozott.
Kiderült Partizánról, hogy Ludovikás tiszt, jött is egy éjszaka a
fekete kocsi és a katonai ügyészségen találta magát. Akkor már volt egy-két
kivégzés, folytak a perek – mint később kiderült. Szobája ablakán
szép csipke volt, még csodálkozott is. Kis csacsi Partizán el akarta húzni,
hátha megtudja merre van? Finom acélháló volt a csipke, el is vágta az
újját.
Ekkor kezdett el félni. Szokásos kihallgatások, de
alig bántották, mert kiderült ismét, hogy kétségbeejtően antikatona és
teljesen ártatlan. Hazamehetett szülővárosába.
Itt
állt még az Andrássy utcai ház, az oroszok (és a környék lakói) a falakat
meghagyták. Partizánt Édesanyja fogadta, és lassan visszaszállingóztak még
négyen a családból. Ennyien maradtak, alig fele a régi létszámnak.
Partizán munkát kapott a helyi bankban, de még hosszú évekig felugrott
éjszakánként, hogy itt vannak érte. Még emlékszem az állandóan összekészített
kis kofferkére.
Aztán jött a Forradalom. Nem hősködött.
Mindszenty kiszabadítására azért elindultak egy dzsippel, már mozgott az autó,
mikor lelökött engem. Szerencsére elkéstek, mire Rétságra értek, a bíborost már
kiszabadították. Megúszta ezt is.
Még a Forradalom előtt
végre férjül vették, 1958-ban felköltöztek Pestre. Nőttek a gyerekek. Az
ÁFOR-nál kapott állást, ott dolgozott nyugdíjazásáig.
Még
javában dolgozott, mikor jött „felszabadulásunk” egyik kerek évfordulója!
Akkoriban egyébként járványszerűen mindenki partizán vagy ellenálló lett,
csak két másiknak kellett tanúskodnia. Épp erről beszélgettek a cégnél,
mikor elkottyantotta, hogy „na jó, én meg tényleg partizán voltam”. Mint
szélvihar, terjedt el a hír, egészen az ÁFOR üzemi lapjáig. Jöttek…
dokumentum is van (!)… írja meg! Hát ez fantasztikus, eddig miért nem? Hát
megírta a szlovák hegyeket, és a többit. Megjelent. Minden ment a megszokott
úton. Hivatalosan is partizán lett, teljes nyugdíj, soron kívüli Trabant,
ilyesmi. Hátralévő éveiben ezen röhögött. De lelke mélyen szégyelte az
egészet.
Az idő meg szokása szerint csak múlt,
Partizán egyre kevesebbet hegedült, egyre többet járt borozgatni. Nem volt
iszákos vagy részeges, csendben iszogatott, zűrt soha nem csinált. Gyerekei
disszidáltak, ez fájt Neki, de megértette. Felesége sokat szidta, hogy ne igyon,
ezért gyakrabban rándult le egy-két napra szülővárosába, hozzánk. Találkozott
régi ludovikás társával, jókat iszogattak.
Fiaim akkor
voltak 8-9 évesek, örültek, ha jött, mert nagyon élvezték kissé spiccesen előadott
történeteit. Egyszer megint lent volt a két gyerekkel éppen a diót vertük
az egykor ifjú, immár tekintélyes fáról. A magason lévő diók csak nem
akartak leesni, megfelelő készségünk sem volt. Ekkor jött meg kissé
spiccesen Partizán, aki látva pancser erőlködésünket, először két
gereblyével próbálkozott, de azok gyorsan fennakadtak a fa tetején. Nem tudván a
kudarcot elviselni, termetes baltánkkal kezdte el a gereblyéket lecserkészni a
fa tetejéről.
Az akció kétségtelenül életveszélyes
volt, gyermekeim feje mellett zúgott le időnként több méter magasból a
fejsze. Idejében sikerült kimenteni őket a veszélyeztetett zónából és
lebeszélni Partizánt a kilátástalan akcióról. Inkább ittunk még egy-két
fröccsöt.
Aztán a napok, hónapok, évek kegyetlen
körhintája, Partizán végleg elment, fiaim is felnőttek, de örök a szállóige
lett: „Partizán, aki baltával verte a diót”.
|
|
