A gimnáziumban az un. kultúrversenyeket alaposan átpofoztuk, mert a kötelező köröket letudva, elsőként adtunk elő (az országban !?) egy általunk írt musicalt, mely Vesaliusról, a nagy anatómusról szólt.

Az „Így írtok ti”-t 15 évesen könyv nélkül tudtam, Karinthy azóta is szellemi apám és természetesen akkor kezdtem verseket írni, reménytelenül szerelmes lévén. 

Az irodalom egész életemet végigkísérte, és még akkor is, amikor a tudományban a legaktívabban dolgoztam, az íróasztalom egyik felén az elolvasandó szakkönyvek, cikkek álltak, a másik felén viszont a verseskötetek, regények, esszék.

Egy idő után beláttam, hogy megoldhatatlan feladat mindkét felé megfelelni. Kettős állampolgárságom nyomasztó súlyából végül úgy sikerült - részben - lefaragnom, hogy egyfajta határterületi feladatra leltem: az öngyilkosság jelenségének kultúrtörténeti vizsgálatára. E munka eredménye két, azt hiszem sikeres könyvem, mert mindkettőért Nyírő Gyula díjat kaptam. 

Persze ez nem magyarázza a versírást és a titkon bennem robotoló költőt, ezt magamnak sem tudom megmagyarázni, nem is dolgom.  

Verseket későn kezdtem közölni, de lassan két kis kötetté nőttek. Még Balassagyarmaton alapító tagja voltam a Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaságnak 1980-ban. A Társaság első kötetében jelentek meg verseim először könyvben (Bőrünkön a betűk).

A Magyar Írószövetség tagja 1988-tól vagyok, amikor még nehezebb volt e társaság tagjává lenni.

Valami furcsa okból, kései (harmadik) fiam, Bence születése óta (1992) nem igazán jelentkezik a múzsa, inkább a kisprózák vonzanak. A vers nem erőltethető; várok riadtan.