Egy nap az Olümposzon

            (A Nagy Lajos Társaság különdíja XII.                           Aquincumi Költőverseny 2009.)

Mítoszaidban mélyre merülvén isteni Hellász,
látni szeretném, hogy Műtíkasz csúcsa aranylik,
hátha a régvolt isteni kórus tudna tanácsot:
mit tegyek itt, fogat összeszorítva e lenti világon,
tűrni, viselni az aljas földi titánok uralmát?
Indulok tűzre csiholnám hű, noha gyatra Trabantom,
hallgat a beste. Jer hát, jó Pegazus és tarts ki az úton,
szétnyűtt szárnyaddal verdess, szedd verslábadat
szaporán. Lám repülünk már, éteri fényből lép ki
Olümposz, jó Zeuszunknak trónja körül dús
hölgykoszorú ül: Héra tehénszeme néz rám,
Hébe’, Niké meg a Múzsák…
Istenek! Ím leteperve apátok zsarnoki kéje,
isteni rendben, néztek a gyatra emberi létre.
Istenek atyja Zeusz! Jöttömet hadd magyarázzam:
Látod-e szenved a népem, nincs neki jószavu hőse,
marhát, trónt szeret mind a türannoszi beste vezérfő,
elfogy az élet, az étel, a kedv: bús szomorú nép… –
Zord jövevény! lásd, szánom a néped, itt ez a villám,
vedd a kezedbe, miként én, s vágj vele rendet a földön…
(Biccen a versláb földi halandó! Lassan a testtel!
szól rám bosszús hangot eresztve a sánta Hephaisztosz)
- Bánom is én, mikor itt van az isteni fegyver a kézben,
s szívben örömmel, bízva jövőben, a kedvem is ébred!
Csakhogy az álom elengedi hirtelen nagyhitü foglyát:
nézek egy ablakon át, már hol van Olümposz, a fényes?
Kátyúk közt zötyögő kék busz sóhajtva köszöntlek,
nyűtt, ideges, morcos kis dúloszok ülnek a gépen,
hajnali ködből tűnik elő Aszklépiosz háza,
benne kipattan az élet, a vég kivirít, vele tűnök…
Lépdelek, fénylő álmom után még sós-keserűbben,
hull az eső le: Nióbé könnyei arcomon, ősz van.

Hai, kukk

Öt szótag sorba
hetet alá minek? Ja!
így ősi forma,

távoli morák
nehezítik a dolgom,
de nem kell a rím.

(Így hetvenedve
tényleg pontosan, szépen:
amíg időd tart,

vagy most kellene
rúgni seggbe a múzsát:
csak néz, nem érti).

        * * *

Filozófikus
cseresznyefa virágzik,
gammasugárzás

terít be mindent,
szegény kis óvodások…
Mily bölcs az ember.

Elhull a virág?
Illata itt kering még,
nem élt hiába.

Tél van, december
vacog a táj, az ember,
alant száll a nap:

annyi öröm van,
hogy a háttér-sugárzás
is csökken talán.

Kisüt a nap és
kivirágzik az élet.
Lavina indul.

        * * *

Magában hisz az
önhitt: valamiben csak
kell neki hinni.

A siker érték
látszatát keltheti ám!
Minek is félned?

Magában beszél,
a másik pulpituson.
Melyik bolondabb?

Szenvedés nélkül
soha nem történne új…
Úgy hívják: ember.

Ha összetartunk
erő a mítosz, nálunk
deviancia.

Széthulló világ
titkaid elrabolja
hogy élni tudjon:

tetőt te ácsolj
föléjük. Míg vagy, ura
légy önmagadnak.

        * * *

Édes ital volt,
most savanyú, büdös lé.
Közte az idő.

Semmi a halál,
megszabadulsz testedtől:
hernyóból lepke.

Porból vagy te is
s leszel újra, nem lehet
mindenki Lenin.

Mennyi mögötted,
s mennyi lesz még. Múlik az
idő, ami nincs.

Naptár

        Hétfő
Hétvég öröme
mint repkény befonja a
kedved. Világvég.

        Kedd
Totál középszer.
Tetovált felesleg még
a hét nyakán is.

        Szerda
Ébred a kedvünk.
Kokettál mintha, pedig
nem öröm, bú se.

        Csütörtök
Arany középút.
Halvány, csalfa remény csak:
se kezdet, se vég.

        Péntek
Magyaros kis nap
talán a pentaton vagy
a vég kezdete?

        Szombat
Kizöldül a hét.
Teljesség ígérete,
bár dereng a vég.

        Vasárnap
Még tombol a zöld
de látod amottan a
holnapi reggelt?

Túl a felén

Negyvenkét évem biz’ elszállt
szakáll, elmegyógyász, elvált
                gyanús
                manusz.

Szebbik részén túl is talán,
mit hagyok a század falán?
                Csömör
                gyötör.

Állok itt Pesten védtelen
mihez kezd majd az életem
                itt fenn
                velem?


Otthagytam kedves városom,
fanyar emlékét ki fogom
                bírni
                írni?

Vagy a rágó-pettyes aszfalt
csalárd mérge itt  marasztal
              semmit
              tenni?

Csupa kérdőjellé váltam,
hitem is csökötté váltan
              kutat
              utat,

s míg  átérek a partra túl
nézhetem majd magam  a tü-
              körbe,
              körbe.

Azt kérdi majd: itt mi kéne?
megkérdem:  én ott mi végre
               éltem?
               Kértem?  

Miért ítéltél kudarcra,
miért löktél  mindig arcra
            Uram?  
            Uram,

elég baj vagyok magamnak,
sebeim majd kifakadnak…
            Ne bánts,
            de láss.

Nap, nap után

Ma már megint ver a szívem
felkelt megint a nap
a dolgok belenyugszanak
hogy erősebb vagyok
még lobog a csók a szádban
még benne lehetek egy
dadogásban
de ügynök szelek
suttogják ráncaimnak:
majd elmegyek
elhagyom kialvó sejtjeim
kifutok minden emlékezetből
molyod félúton megáll
s elrejtezem a homokba
táplálni minden újrakezdőt …

De ma még ver a szívem
púderes tréfáimat
irigyli sok bohóc.

Őszidő

Mint műtőben ájulás előtt
a csend tapintatos
Fekszem kiterítve,
várom védtelen, hogy
rekedt kapkodással
rozsdáit belém döfi
Arcom lángszóró-emlékeire
már szitál a készülődés,
hűvös pengeél suhint:
borostás tarlókon
vérzik a nyár