Előszó

    „Nógrád megye a XIX. században nemcsak Madách Imrét és Mikszáth Kálmánt küldötte a halhatatlanságba, Bérczy Károlyt és Komjáthy Jenőt a magyar irodalom második vonalába, hanem jónéhány különc figurát, csekélyebb tehetségű tollforgatót is, jobbára csak a művelődéstörténet lapjaira”. Róluk egyszer-egyszer ejtünk szót, „hogy teljesebb vagy színesebb legyen képünk a magyar kultúra tegnapjairól”. Kerényi Ferenc írását még nem ismertem, mikor elhatároztam, hogy utána járok a nógrádi, (balassagyarmati) kismestereknek és a Nagyok árnyékában című antológiába megpróbáltam összegyűjteni verseikből a ma is olvasható, általam legjobbaknak tartott darabokat, elmerengve azon, hogy milyen szomorú dolog is a felejtés. Az egykori szerzők tevékenyen kivették részüket a megye pezsgő irodalmi életéből, melyből a naponta idézett „nagyok” kinőttek, míg akkori „évfolyamtársaik” kötetei ott porladnak a nagy könyvtárak mélyén, tudjuk, nem véletlenül. Ilyen szerzőnek tűnt előző gyűjtőmunkám során Lisznyai Kálmán is, de nem vettem be őt a kis antológiába, mert röviden átfutva könyvein úgy tűnt, hogy talán külön kötetet érdemel tetemes költői életműve, és főként különös figurája.
   Akkor még nem láttam, hogy nem könnyű munka vár rám, hiszen egy alig évtizedig üstökösként fénylő, rendkívül heterogén életművet hátrahagyó költőről van szó, a korabeli irodalmi élet fenegyerekéről, akiről a bőséges korabeli forrásokon túl, értékes későbbi tanulmányok, könyvek is foglalkoznak, ami nem lehet véletlen: Lisznyai személye és költészeti mozgalma nyomot hagyott a XIX. század irodalmi életében. Életrajzát illetően utalunk Bányai Elemér (1901) és Szilágyi Márton (2001) munkáira, melyek felmentenek az életút részletes ismertetése alól, csak a főbb állomásokat jelzem.
   Lisznyai (Damó) Kálmán (minden életrajz, lexikon szerint) 1823. október 13.-án született a Nógrád megyei Herencsényben. A család székely eredetű, egyik ága került Magyarországra. A költő anyja korán meghalt, jogász apja nevelte, aki szívesen verselgetett. Az ifjú először Losoncon, majd Pozsonyban és Eperjesen tanult, itt írta első versét, melyet közöltek. Jogot végzett, ügyvédi vizsgáját 1843-ban tette le. Ezt követően visszatért Nógrádba jogászkodni, de poéta lelke és ambíciói Pestre vonzották, jellegzetes alakja hamarosan fel is tűnt a pesti közéletben. Verseit közlik a lapok, egye ismertebbé lesz. 1847-ben adja ki Tavaszi dalok című kötetét, melyről csaknem minden irodalmi lap megemlékezik, többnyire dícsérőleg.     

   Egyre nagyobb hírnévre tesz szert, a pesti társaság, szalonok kedvence, költő, szerkesztő, ivócimbora, napokig dáridózó kedves ember, ha kell forradalmár. A Forradalom idején kiderül azonban, hogy személyisége kevéssé alkalmas a hatékony politikai szereplésre, ennek ellenére a megtorlás idején kényszersorozás során Tirolba küldik közkatonának, szabadulása után még 1853-ig figyeli a rendőrség. Hazatérése után indul el igazi karrierje, amikor kiadja Palóc dalok (1851) című kötet.
   A közönségsiker kirobbanó, az első kiadás után a másodikat is szétkapkodják, 6000 példányban. A józan kritikusok, Gyulai Pál, Erdélyi János, Salamon
Ferenc, Arany János azonnal intik a gondosabb munkára, figyelmeztetik cikornyás manírjaira, álnépies hangvételére. A siker azonban elvakítja, sorra adja ki vaskos köteteit: Madarak pajtása (1856), Új palóc dalok (1858), Dalzongora (1858).
   Hatalmas népszerűségét zajos vidéki útjainak, a dalidóknak is köszönheti. A dalidó, amit Lisznyai „Költői estély” néven is említ, halványan a mai zenés-irodalmi „hakni” elődjének is tarthatunk, azzal a markáns különbséggel, hogy akkor, e fellépések alkalmával Lisznyai és társai szavalatokkal, zenével a nemzeti érzést ápolták és erősítették, fenntartva-táplálva a reményt egy leendő politikai-társadalmi változás lehetőségére. E körutak verses anyagát Lisznyai szavalókönyvben adta ki.
   Népszerűsége azonban 1858 után fokozatosan erodálni kezdett, a kritikus szavak száma is szaporodott, a dalidók is megszűntek lassan, miként Szana Tamás írta: „ a
mint a nemzet visszanyerte szabad rendelkezési jogát és többé nem volt megtiltva a politizálás: megszűnt az irodalommal való demonstrálás és a „dalidók” is elvesztették népszerűségüket”.
   A hajszolt életmód, az italozások kikezdik egészségét, az egyre gyakoribb kezelések eredménytelenek, ágynak esik ismét és 1863. február 12.-én végleg elbúcsúzott zajos életétől, „nejét és két kis fiát (Elemért és Tihamért) nagy szorultságban hagyta hátra”. Halálos ágyához hívta Madách Imrét és - egy egészen friss értesülés szerint - két gyermeke nevelését bízta nagy drámaírónkra (Andor Csaba közlése). 
Mi volt Lisznyai Kálmán és költői mozgalmának titka? Honnan a szűk évtizednyi hihetetlen sikertörténet és gyors eltűnés a feledés homályába? Ehhez a magyar irodalom és a társadalom Világos utáni állapotáról szükséges szólni igen röviden.

   A magyar író szerepe a negyvenes években, és a forradalom után még hangsúlyosabban, hazafias cselekedet volt. Politikai harcunk sikerének egy komoly tényezője és színtere volt az irodalom (nem először történelmünk során), az író és műve többnyire tudatosan vállalt, de öntudatlanul is, politikai célokat szolgált. ”Minden sor, melyet magyar nyelven írtak, egyúttal az erő gyarapodásának, az önállóságnak a térfoglalását jelentette s bizalmat adott a nemzetnek a maga életrevalóságához.”
   A Világos utáni magyar társadalom bénult állapotban van, tombol az osztrák terror, az alkotmányosság megszűnt, társadalmi-politikai szinten a rendőrség, a szellemi életben a szigorú cenzúra az egyetlen úr, melyek minden gyanús mozzanatra lecsapnak. A beözönlő idegen invázió befészkeli magát a társadalom minden zugába, erős elnémetesítési törekvések indulnak el. Az irodalom hatalmas vérveszteséget szenved: Petőfi hősi halált halt, Jókainak bujdosnia kell, Arany Szalontán, Tompa Bején húzza meg magát (osztrák auditora így engedi el: „Also, jetzt sind Sie frei, de több gólya nem csinálni”). Degré Alajost internálják, Vajda Jánost, Lisznyait sorkatonának sorozzák Tirolba. Vörösmarty depresszióban: „most tél van és csend és hó és halál”; Bajza megőrül, Vachot Sándoron is kitör a téboly a börtönben, Garay János testi-lelki beteg, Czuczort egyetlen verséért Kufsteinbe viszik, Eötvös és Jósika emigrációban (utóbbit halálra ítélték).  
    Egyfajta vákuum keletkezik tehát irodalmunkban, mely megkönnyíti a kisebb tehetséggel bíró, de igen ambíciózus tollforgató réteg jelentkezését, térnyerését. De ne legyünk igazságtalanok, a helyzet nem ilyen egyszerű. A társadalom egyetlen vigasza ismét a magyar szó, a versek, a még magyarul olvasható újságok lesznek. Szemernyi remény a túlélésre. A végsőkig elkeseredett, megalázott társadalom még meglévő életképességeinek kifejtésével védekezett és ez rövid idő alatt megszülte a reakcióit a költészetben is, melyek a negyvenes évek népiességéből indultak ki. Egyik irányzata a Petőfit csendesen követő, utánzó epigonizmus, (vezéralakjai Székely József, Zalár József, Tóth Kálmán); a másik vonulat a maga hangosabb, sértett magyarságával protestáló, többnyire túlzó nyelvi eszközökkel dolgozó, zajosabb költészeti irányzat a provincializmus, a tájköltészet, mely - Erdélyi János szavával - kelmeiségként vonult be irodalomtörténetünk apró betűs részébe.
   Ennek az irányzatnak volt vezére és fő alakja Lisznyai Kálmán. Az itt csoportosuló lelkes költő gárda (Szelestey László, Spetykó Gáspár, Zajzoni István, Csermelyi Sándor stb.), egyrészt szándékosan kerülni akarta a Petőfi-epigon státusát, másrészt meggyőződésük volt, hogy a magyar nemzet feltámadása, megújulása a paraszti kultúrából fog kiszökkenni, a vidék népe a fejlődés letéteményese. Fellendült a vidékiesség költészete, a paraszti nyelv, a tájszólások beemelése a költészetbe, hogy megmutatkozzon az igazi, osztrák elleni nemzeti erő; „ a germanizáció ellenében a magyar hazafiság izmos öntudata”. Minden tájköltő saját szűkebb pátriája népét tartotta a legeredetibb
magyarnak, így Lisznyai a palóc mítoszban, hagyományban, nyelvben vélte keresni és megtalálni a legeredetibb nemzeti jellemvonásokat.

   „Úgy látszik, hogy általánosulni kezd irodalmunkban a hit, miszerint leginkább a népköltészet alapján fejlődhetik nálunk egy tisztán eredeti nemzeti költészet, mely bírván a magyar gondolkozásmód, jellem, szokások és nyelv eredeti kellékeivel – menten minden idegen zománczoktól, a magyar élet hű kisugárzása és tükre leend. – Részemről teljesen át vagyok hatva e hit igazságától s kérdésentúlinak tartom mikép a nép leginkább meg van őseredetiségében, s azért nyelvünk sajátságainak, nemzeti szokásaink s érzületeinknek ő a leghívebb antiquariusa. Pietással kell tehát beszállanunk hozzá, hogy házi életének szekrényeiből az általa megőrzött kincseket kiszemelhessük s legalább nehány morzsával pótolhassuk azon hiányt is, melyet a nép családi erkölcseivel vajmi keveset bibelődő történet a régibb időben betölteni elmulasztott”- írja Szelestey László a Falu pacsirtája kötetének előszavában.
   A tájköltészetben azonban a „népies bájt pórias cifrálkodás váltotta fel, a könnyedség pongyolasággá lett, a szenvedély heve nagy mondásokba fulladt” (Pintér Jenő). A népies versek áradta indul meg, tömve tarka szóvirágokkal,
   Petőfitől csak ifjúkori túlzásait és a lírai külsőségeket tanulták el. „Divat lőn népköltővé lenni belső ösztön, komolyan vett élmények nélkül, erőszakosan nekihevülve” - háborog Gyulai Pál, a tájköltészet egyik leghevesebb bírálója. 
A tájköltők hihetetlen népszerűségét nem hinnénk, hogy csak az olvasóközönség
hirtelen kialakuló ízlésficamával lehetne vagy kellene magyaráznunk, inkább a politikai okokból tetemesen felduzzadt számú és ez okból érthetően felhíguló olvasóközönség reakciójával. Lássuk be, hogy a populáris, könnyen érthető, a
nagyobb tömegek esztétikai-érzelmi-értelmi igényét kielégítő giccs vagy arra hajló művészet minden időben népszerűbb, mint a valós értéket képviselő. Ez napjainkban is éppígy van, mint volt az 1850-es években itt Magyarországon, vagy bárhol másutt a világban.

   Az évszázadokig elnyomott magyarság körében a népi-táji külsőségeket hangsúlyozó, cifraszűrbe bujtatott, paszományos, csárda-betyár-puszta romantika hatása mindig közvetlen és tartós volt, a sírva-vigadós hazafiság poézise (és zenéje) rendkívül tetszett. A Bach diktatúra alatt e költészet népszerűsége teljesen érthető, vigaszt adó és reményt csepegtető hatását szomjazta az egész társadalom. A tájköltők és műveik üstökös-ívű pályájának feltehetően ez a másik, érthető oka.. 
Kénytelenek vagyunk egyetérteni Bányai Elemérrel: „Hogy Petőfit ízléstelenül sokan utánozták s remek művek helyett kelme műveket alkottak, sajnálatos ugyan, de megbocsátható, a mint hogy Arany János is megbocsátott”. Mikor Lisznyaiék mozgalmát maga is keményen elmarasztalta, egyedüli mentségüket abban látta, hogy legalább „magyarul döngicsélnek”.
   De lássuk röviden Lisznyai Kámán költői pályafutását. Mint jeleztük, „az ötvenes évektől kezdve a hatvanas évek elejéig, népszerűbb, ismertebb, kedveltebb és szeretetreméltó modoránál fogva megnyerőbb alakja alig van az akkori idők érdekes irodalmának. Ünnepelt költő, kinek verseit az egész magyar közönség olvassa, idegen nyelvekre fordítják…, az akkori költői nemzedéknek egy nagyobb zöme a mestert látja benne…Nevének népszerűsége majdnem vetekedett az Arany János és Petőfi nevének a népszerűségével”, számos művét
megzenésítették. Petőfi, a korai Lisznyai versek olvastán még arra a kijelentésre is ragadtatta magát, hogy „A Lisznyaiéhoz hasonló verseket szeretnék írni”.
   „Még életében éri a magyar írónak addig majdnem ismeretlen szerencséje, hogy műveit nemcsak olvassa, hanem valósággal szétkapkodja a közönség, hogy uton útfélen idézgetik, szavalják”. Egy kritikusa a Tavaszi dalok megjelenésekor így írt: „Amit addig írt, apró csillagok, feljött a nap s elhomályosítá őket. Egy új régiót látunk itt a magyar költészet országában, telve gyöngyökkel, mesés bűbájjal, mithosszal, eddig ismeretlen maradványokkal. Majdnem minden lap egy fényes kép, mit eddig csak álmainkban láttunk, itt végre megvannak valósítva”.
   Egy másik, későbbi méltatója szerint „Lisznyai, ha világirodalmi jelentősséggé nem fejlődött is, a magyar költészetben kiemelkedő pontot alkot. Írótársainál, kik az akkor divatos provincializmus tömbét képezték jóban, rosszban, egy fejjel föllebb állott, nem kevés ideig vezérök volt” (Závodszky 1871).
Hosszan idézhetnénk a lelkendező, rajongó írásokat, történeteket. Tény, hogy 1850-60 között „egy-egy kötetével nagyobb zajt és érdeklődést tudott előidézni, mint Arany egész költői pályája folyamán”. Népszerűsége rövid ideig vetekedett Petőfiével, festmények, metszetek készülnek róla, Izsó Miklós, a kor vezető szobrásza, mellszobrát is elkészíti. Intenzív jelenléte állandó az irodalmi köztudatban és társasági életben, munkatársa valamennyi irodalmi lapnak. „Mindenütt jelen van s nélküle valamire való dolog meg sem eshetik”.

   Lisznyai bohém, „költői” alkat, az anyagi dolgok iránt semmi érzéke, vagyona rövid idő alatt semmivé lesz. Nagy lábon él, ha teheti, ilyenkor mindenki a vendége; ha nincs pénze, kölcsönkér. A polgári életvitelbe beilleszkedni képtelen, különcködő, „kit egyszer zsinórozott palóc ruhában és fokossal, aztán cifra szűrrel, majd tiroli exhuszár uniformisban láttak az utcán megjelenni”. Jókai így jellemzi: „eredeti alak: vékony cingár legényke, hősi taglejtésekkel; bendegúzi méltóság az arcán;… hangja éles és rikácsoló, s még hozzá egészen palóc kiejtésű… nevetni kénytelen hallgatója. …hanem a hahota nem zavarja őt meg,..s utóbb a hallgatót átjárja a melegség, mely szavait izzóvá teszi.…tapsolnak neki. Nagyokat mond, képtelenségeket. Egyszer Petőfinek azt mondta egy költeménye feletti elragadtatásában: „Te eget eszel s isteneket hánysz”.
   Szélsőséges és felületes személyiség, nem köti kellő mély érzelem semmihez, a pillanatnyi benyomások, érzületek rabja, értékrendje ingatag. [Sokat emlegetett hazafisága is felületesnek imponál. A Pestre látogató Ferenc Józsefet magasztaló versben köszönti jó pénzért, (ekkor írja Arany a Walesi bárdok-at!), a magyarságot királyhű karakterűnek jellemzi, a forradalmunkat leverő orosz sereg hadifogságba esett tisztjeivel iszogat.]
   Egész személyiségére az éretlenség, az infantilizmus jellemző, ami éppenséggel nem lenne baj (hovatovább egy kicsit szükséges is) egy költőnél, csakhogy Lisznyaiból az alkotás fegyelmezettsége hiányzott, alkotói fejlődést nem mutat. Kerényi tömör megfogalmazása való ide: „Lisznyai a tékozló költők és emberek típusából való. Tehetségét sohasem bontotta ki, életművét nem építette, műveit nem gondozta”. Megelégedett az efemer sikerekkel, s mikor leáldozóban volt csillaga, meglepő pontossággal definiálja önmagát: „Én nem élek a jövőnek és nem is írok a jövőnek. Beérem azzal a népszavazattal, amit kaptam: hatezren vették meg a Palóc dalok két kiadását”.
   Bohém, hedonista önmagát hosszú önirónikus versben festi le („Egy negyedrész Epikur”). Arcképe pontos és tisztes önismeretre vall: bevallottan képtelen hibáin túllépni. Mindenki szerette, mert szeretetreméltó, de komolyan nem vehető kópé volt:

                 De én csak szegény kópé
                 Vagyok, és pediglen nem más:
                 Egy könnyelmű, de jó gyerek,
                 Egy szerencsétlen pikulás
                 ---------------------------------
                 Ezen örvényes időben
                 Pályámon csak úgy kullogok
                 S mindamellett hajszálhegyig
                 Becsületes fickó vagyok.

                          ***      

   Költészete pontos mása személyiségének. Lisznyai Isten kegyelméből való poétának tartotta magát; az ilyen őstehetség -vallotta - nem szorul művészi elmélyedésre, gondosságra, tanulásra. Versei ezért telve különleges, bizarr, mesterkélt, ugyanakkor számtalanszor ismételt hasonlatokkal, szótársításokkal, jelzőkkel, szökellő ötletek és agyoncicomázott képek áradatával.
   Csak egyetlen kritikát idézünk a nagyszámúból. A Pesti Napló kritikusa szerint az Új palóc dalok-ban „hiába keresünk rhytmust… költői eszme pedig éppoly ritka, mint amily gyakori a legmesterkéltebb képtelenség vagy otrombaság.”   Felmerül végül a kérdés, hogy akkor mi végre ez a kis gyűjtemény verseiből? Egyszerűen azért, mert - minden a fentebb leírt és a sok nem idézett jogos kritika ellenére - a Petőfi utáni átmeneti időszakban megjelent költőáradat egyik azon tagja, akiben a költői tehetség jelei egyértelműen észlelhetők. Jó sorokat, versszakokat vagy verseket tudott írni, főként akkor, mikor valami valós élménye volt, valami olyan történés, érzés, mely mélyebben tudta megérinteni könnyelmű, de érzékeny „lángkeblét”. Képes pl. korát megelőzve egy impresszionista verset írni, mely bizton nem átgondolt költői lelemény, de kortársainak eszébe sem jutott ilyen forma. Népies korszakában írt első kötetében van több kifejezetten jó vers is, és ismét egyet kell értenünk Bányai Elemérrel: „versei közül össze lehetne válogatni egy jó füzetre valót, melyeket még ma is élvezettel lehet elolvasni”. Ennek a biztatásnak igyekszünk most eleget tenni, már csak azért is, mert „a szabadságharc után való időkben ezek a versek is nagyban segítették a könnyek felszárítását, az elevenen élő sebek enyhítését s épen azért a közönség több jóakarattal fogadta, mint a kritika, mely egyedül csak a költészeti dekadenciát látta bennük” (Bányai).
   Az idő bebizonyította, hogy a kritika jogos volt, nekünk viszont legyen egy kicsit dolgunk reformkori költészetünk közkatonáira, jelen esetben altisztjei egyikére emlékezni.  
 
2008. Szent András hava                     Zonda Tamás