|
Az elhíresült Rihmer-Zonda vita valós története (Szenvedélybetegségek)
A magyar öngyilkossági gyakoriság évtizedek óta igen magas volt, hosszú ideig
vezettük a szomorú világranglistát. 1987-ről 1988-ra kifejezett csökkenés
lépett fel, mely egyenletesen folytatódott, s máig több, mint 30 %-os csökkenés
volt mérhető az 1987-es rátához képest. Ezt a szakma és társadalom nagy
örömmel vette tudomásul (mindegyik „kurzus” saját eredményének tartva),
noha a markáns csökkenés valós okát lényegében véve máig sem tudjuk. A hazai
pszichiátria több vezető szakembere azonban a csökkenést kizárólag azzal
vélte és véli magyarázni, hogy (országosan, jelentősen és szinte csapásszerűen)
javult a depresszióban szenvedő betegek sikeres kezelése. Ezen állításuk
egyetlen és egyértelmű bizonyítéka az, hogy a depresszió ellen ható
gyógyszerek kereskedelmi forgalma (!) megemelkedett az elmúlt másfél évtizedben.
Kevéssé érdekli őket olyan tények, miszerint az öngyilkosságok hazai
csökkenése 1988-ban lépett fel egyik évről a másikra, míg a depresszió
elleni szerek kereskedelmi forgalmának valóban komoly emelkedése csak 1994-ben
jelentkezett a betelepülő világcégek elképesztő reklámhadjáratát és a
pszichiátriai szakma jó részének korrumpálását követően. A „szakmai meggyőződés”
mögött tehát erősen ott áll a gyógyszergyárak hatalmas anyagi és erkölcsi
támogatása, ami utóbbiak részéről természetes magatartás. (Azt is tudjuk,
hogy kiváló depresszió elleni szerek már a 60-as évek végétől ismertek és
használtak voltam hazánkban, közülük egy, mind a mai napig referencia-szerként
szerepel). A szakma fentebb említett részét az sem zavarta, hogy az
öngyilkossági hajlandóság egyik évről a másikra bekövetkező változása
mögött sokkalta kézenfekvőbbnek látszott az igen alapvető társadalmi
hatásokat ígérő rendszerváltásnak, 1988-ban már ugyancsak érezhető
szele, s hogy hasonló öngyilkosság-redukció volt megfigyelhető a többi
„rendszerváltó”, volt szocialista országban is. Nagy öröm lenne, ha az
öngyilkosságok gyakoriságát, számát érdemben csökkenteni lehetne azzal, hogy a
depresszió ellen ható gyógyszereket egyre nagyobb számban írják elő az
orvosok! Egy gyógyszer kereskedelmi forgalma nem lehet tudományos érv! 1. A
felírt antidepresszív szerek 30%-t nem depresszió ellen írja fel a szakma, hanem
más betegségek ellen. (Pánik zavar, kényszeres tünetek stb.)! 2. A
kiváltott gyógyszer sorsát nem ismerjük. Igen sokan nem szedik be, abbahagyják,
nem reagálnak rá stb. 3. Azon betegeknek többsége, akik valóban és
feltétlenül rászorulnának a depresszió elleni kezelésre - sajnos és
világszerte - nem fordulnak szakemberhez. (Főleg a férfiak, pedig
körükben átlag 2-4-szer gyakoribb az öngyilkosság).
Magam 30 éve a hazai
öngyilkosság kutatásával foglalkozom, ezt nemzetközi szinten is képviselve és
propagálva. Ezért kénytelen voltam a hazai öngyilkosságok alakulását magyarázó
igen szimplifikált és mechanikus „magyarázata” ellen felszólalni, kiemelve
az öngyilkosság jóval bonyolultabb, pszicho-szociális aspektusait is.
Mivel a fenti leegyszerűsített álláspontot egyre gyakrabban és kész
tényként kezdte a pszichiátriai szakma képviselőinek egy része hangoztatni, kénytelen
voltam egyik fő szószólójukat a differenciáltabb és szakmailag
megalapozottabb vizsgálódásra kérni. Ebből keletkezett a magyar
pszichiátria berkein belüli polémia, mely az un. „ Rihmer-Zonda vita”-ként
híresült el s került be - a szakma vezetésének durva és egyoldalú cenzúrája
miatt -jócskán eltorzítva a szakmai köztudatba. A Magyar Pszichiátriai
Társaság (továbbiakban MPT) Elnöksége a magyar pszichiátria egyik legszomorúbb
történeteként jellemezte a „vitát”, noha az Elnökség féltucatnyi tagjának
a polémia során, a nem is oly régi időkre emlékeztető diktatórikus
magatartása volt a valóban szomorú és felháborító. Szakmai viták mindig is
voltak, mi több, szükségesek a pontosabb tudás érdekében; ez evidencia. A
szakmai közvéleményt már napló-szerű tömörséggel tájékoztattam a vita
állomásairól és történéseiről, de úgy vélem jó, ha a tágabb közönség is
megtudja az igazságot. Az alábbiak az MPT Titkárságán őrzött, onnan
megkapott, a „vita” teljes anyagát tartalmazó iratcsomag alapján
készültek, ezért az egyes idézett anyagoknál az irodalmi hivatkozást mellőzhettem.
Több levél, irat tulajdonomban lévő egykori dokumentum, a „háttér
történések” pedig a fejemben vannak. Igyekszem a laikus olvasó számára
is érthető nyelvezeten megírni a történetet, lehetőleg kerülve a
szakzsargont.
1. 1989. Megjelenik Rihmer Zoltán és munkatársai által írt
tanulmány a Neurológiai Szemle c. szakfolyóirat 42. számában (491-500). Lényege
a következő: az ország azon megyéiben, ahol több a nyilvántartott
(regisztrált) depressziós beteg, ott kevesebb az öngyilkosságok száma és
viszont. Ezt annak alapján vélik bizonyíthatónak, hogy az 1985-87 közötti három
(!) évben az egyes megyék és Budapest öngyilkossági gyakorisága (ráta) és az
ugyanitt nyilvántartott depressziós beteg száma között fordított arány állt
fenn. A vizsgálat a következők miatt alapvetően elhibázott, emiatt
közlése annak idején hiba volt: a/. Magyarországon nem volt és máig sincs
olyan adatbázis, mely tartalmazná az országban egy adott időszakban a
nyilvántartott összes depressziós betegek számát. (Ezt hivatalos válaszok
dokumentálják). Csak az Ideggondozók adatai állnak rendelkezésre. Ezt a számot
azonosnak veszik a szerzők az összes depressziós beteg számával, noha a
magán rendeléseken, a kórházakban, a háziorvosnál és több, más helyen történik
kezelésbe vétel, mely betegek száma (értelemszerűen) nem szerepelhet a
szerzők által használt adatbázisban. Az általuk használt betegszámok tehát
nem valósak, nem tükrözik a reális helyzetet, a belőlük levont
következtetés csak hibás lehet. b/. De még így is, a vizsgált három évből
két évben (1985, 1987) az elvárt fordított arány nem valósul meg a statisztikai
matematika kritériuma szerint, csak egyetlen évben (1986). Sajnos mindez
angol nyelvű szaklapban is megjelenik 1990-ben. Érdekes módon, de nem
véletlenül, itt már csak az egyetlen, 1986-os év szerepel.
2. A szerző(k)
vérszemet kap(nak) a „siker” láttán és a sajnos elmaradt kritikák miatt.
Előző vizsgálatukból azt a következtetést vonják le, hogy az egyes
megyék között azért van komoly különbség a depressziós beteg száma között, mert
az ott dolgozó orvosok nem ismerik fel a betegséget, így nem is kezelik; érthető,
hogy több az öngyilkosság az „aluldiagnosztizált” területeken.. Ezt
a feltételezést 1993-ban az Orvosi Hetilapban közlik, melyben egyetlen évben
(1986) vizsgálják a dolgozó orvosok, a „pszichiátriai osztályokon és
ideggondozóban diagnosztizált primér major depressziók” száma és az
öngyilkossági ráta közötti összefüggést. Kiderül, hogy ahol több az orvos, ott
több a felismert depresszió és kevesebb az öngyilkosság, és viszont. Ezúttal
még komolyabb csúsztatások, hibák fedezhetők fel: a/. Az
öngyilkosság megelőzésben kulcsszerepet játszó háziorvosok helyett (maguk
is hangsúlyozzák ezt), az összes „dolgozó orvossal” számolnak. Tehát
urológussal, röntgenessel, fogásszal, laborossal stb. akiknek, miként a „dolgozó
orvosok” többségének nem lehet módja, lehetősége a depresszió illetve
az öngyilkossági veszély felismerésére, kezelésére! (Túl azon, hogy nincs is
ilyen irányú képzettségük). b/. Az orvos egyetemekkel rendelkező négy
megyét kihagyták! Ezek közül kettőben igen magas az öngyilkossági ráta
évtizedek óta. Négy megye kihagyásával hogyan lehet országos
következtetésre jutni? c/. Az adott időben továbbra sem volt a
kórházakban kezelt depressziós betegekről elérhető statisztika. A b.
és c. pont szerint az adatbázis tehát még torzultabb, mint az előző
vizsgálat esetében.
3. Fenti „eredmény” is megjelenik angolul
1993-ban. (Szegény távoli szerkesztők, lektorok?)
Közbevetés: A
Központi Statisztikai Hivatal munkatársával az 1970 és 2002 közötti 32 év
adatait alapul véve (egy év helyett!), két matematikai módszert is használva
megnéztük, hogy fennáll-e a bármilyen összefüggés a megyénkénti öngyilkossági
gyakoriság és a háziorvosok száma között. A véletlen eloszlás derült ki: hol
pozitív, hol negatív, de többnyire semmiféle összefüggés nem derült ki a hosszú
időszak alatt.
4. Megelégelve a szakmai ámokfutást az MPT siófoki
Kongresszusán (1995?) jeleztem Rihmer doktornak, hogy mindkét cikke súlyos
metodikai hibákat tartalmaz, félretájékoztatja a hazai és külhoni szakmát.
Felajánlom, hogy jobb és más metodikával, pontosabb adatbázis alapján és főleg
jóval hosszabb időintervallumon keresztül vizsgáljuk újra az egészet.
Mereven és fölényesen elutasít, mire jelzem, hogy a tudományos igazság
érdekében, egyelőre hazai fórumon, nyilvánosságra fogom hozni téves
„kutatási” eredményeit.
5. Ezt követően levél érkezik, amiben
Rihmer dr. felkér Alapítványa nevében, hogy vázoljam az általam javasolt
kutatást. A tervezet elkészül (akkor szép összeget fizetett), a tanulmányt
nyilván fiókba teszi, mert nem történik semmi. Csak nem a hallgatásomért…?
6. Időközben az Orvosi Hetilapban megjelenik Rihmer újabb (az előző
tévedésekből következő) teóriája, miszerint az 1988-ban elkezdődött
hazai öngyilkossági ráta-csökkenés egyetlen okaként a depressziós betegek
tömegének az eddigieknél sokkalta jobb gyógyítását tartja, melynek egyetlen
bizonyítéka, hogy a depresszió ellenes szerek gyógyszertári eladása meredeken
megemelkedett. Mint említettük: a hazai öngyilkossági gyakoriság 1988-ban
kezdett el csökkenni, a depresszió elleni szerek (AD) emelkedése 1994-ben. Az
1988-1994 közti időben mitől csökkent?
7. A fenti cikk
miatt már többen felkapják a fejüket a szakmában, ezúttal a Klinikai
Biostatisztikai Társaság soros elnöke is és megjelenik Singer Júlia rövid
állásfoglalása a PH-ban. Kétségbe vonja a két jelenség (öngyilkosságok száma és
az eladott gyógyszerek mennyisége közötti) szoros összefüggését.
8. 1997
végén a Pszichiátria Hungarica (az MPT lapja) novemberi számában, az Achilles
sarok rovatban megjelenik egy 3 oldalas reflexióm, mely Singer Júlia
véleményével ért egyet, miszerint egyáltalán nem bizonyítható az, hogy a
magyarországi öngyilkossági ráta-csökkenés az antidepresszívumok elterjedésének
köszönhető. Jeleztem az írásban azt is, hogy a depressziók adatbázisa
bizonytalan, mely igencsak vonatkozik Rihmer dr. régebbi cikkére, melyben az
öngyilkosságok hazai területi eltéréseire próbál magyarázatot találni. Mellesleg
megjegyzendő, hogy reflexiómat a lap főszerkesztője örömmel
közölte: na végre valaki megmondja ezeknek az igazságot - mondja a telefonba.
(Még szép, hogy nem emlékszik rá, hiszen az ezt követő történések során
ezzel ellentétes magatartást kell tanúsítania).
Ez a 3 oldalas
hozzászólás volt (lehetett!) az első és utolsó megjelent megnyilvánulásom a
„vita”ügyében! További válaszaimat stb. nem közölte le a Magyar
Pszichiátriai Társaság egyetlen fóruma sem, viszont durva boszorkányüldözés
indult ellenem. 9. A PH következő számában (1998.1 sz.)
megjelenik Rihmer dr. válasza 8 oldal terjedelemben (!). A vitát egy csatolt
zárszóban a Szerkesztőség lezártnak nyilvánítja, a válaszra írt válaszomat
erre való hivatkozással elutasítja. Tudomásul veszem, jöjjenek a szakmai érvek.
A „vita” tehát eddig tartott, az ezt követő események már tőlem
függetlenül zajlottak, kizárólag szakmai és emberi lejáratásom céljából.
10. A
„vita lezárása” után (1998) Rihmer dr. az MPT Elnökségéhez 3 oldalas
„feljelentést” tett, melyben a következők olvashatók, többek
között: - 3 ízben támadtam Őt, - „útszéli, etikátlan és tudománytalan”
minősítésekkel illettem, - „zsigeri gyűlöletről” ír
részemről, - félti tőlem a magyar pszichiátriát, akit
„intézményesen” le kell állítani, mint „Arturo Ui-t” (Berthold
Brecht színdarabjában Hitler figurája!) - Az Ő „hitelét rontottam,
rágalmaztam, gúnyosan, lekezelő, pimasz hangnemben” téve mindezt. -
„Előre megfontoltan, visszaesőként követtem el,” s ez így
„halmazati cselekménynek minősül”. Az írást melegen tudnám
javasolni e sorok olvasójának, egy csúcs-pszichiáter személyiségét megismerendő,
de most értesültem róla, hogy az MPT titkársága megtagadja a vita anyagának
kiadását (!), noha a vita lezárásakor írásban is megjelenik: az MPT tagjainak
hozzáférhető.
11. Rihmer dr. levelét követően az MPT Elnöksége
etikai vizsgálatot (mérlegelést) indít, erről értesít, és kéri a vita
résztvevőit, hogy addig vitájukat függesszék fel. (A már általuk lezárt
vitát? Vita az, ahol az egyik fél nem kap szót? – kérdem levélben. Válasz
nincs).
12. Komolyabbra fordulván az ügy, írásban kérek nyilatkozatokat a
megfelelő szervektől arra nézve, hogy van-e olyan nyilvántartás
Magyarországon, amelyből megtudható, hogy egy adott évben hány új
depressziós beteget fedeztek fel az Ideggondozókon kívül. Az OPNI, a Gyógyinfok
hivatalos levélben egyértelműen jelzi, hogy nincs ilyen adatbázis.
13.
Rihmer dr. jogász fiával megjelenik PhD védésemen és botrányosan viselkedik.
A szakmai zsűri megdöbbenve hallgatja és leinti, a döntésre
visszavonult bizottság - mint kiderül - szinte csak az ő
viselkedéséről beszél, védésemet mellesleg summa cum laude elfogadják.
14.
Az Orvosi Hetilap (OH) hasábjain megjelenik egy közleményem, melyben után
vizsgáltam Rihmer dr. állítását (negatív összefüggés van az egyes megyék
öngyilkossági rátái és az ott felfedezett depressziós betegek és a háziorvosok
száma között). Hosszabb idősort vizsgálva állítása nem bizonyítható. Ennyi.
(Cikkem egyik lektora, a hazai öngyilkosság-kutatás nagy tekintélye, ezt
írja: „ E bővebb indoklással szeretném hangsúlyozni, hogy Zonda dr.
tanulmánya mindenképp közlésre érdemes. Feltehetően vitát fog kiváltani. A
szakmának csak hasznára lehet, az olvasók figyelmét a depresszió-szuicidium
kérdéskörre irányíthatja”.
15. Vita helyett, Rihmer dr. baráti köre
koncentrált és minősíthetetlen támadást intéz az Orvosi Hetilap (OH)
hasábjain ellenem, de még a patinás lap ellen is. A levelek többsége immár
valóban „zsigeri” jellegű támadások, mert elvétve van szakmai érv.
Többnyire engem pocskondiázó és lejárató durva támadások. Ezt követően
telefonom napokig szól, együtt érző hívásokat kapok. (Jogi képviselőmet
továbbra is visszatartom, noha ez esetben a halmazati és több egyéb minősítés
megvalósult a másik oldalról). 16. Az OH-ban történt támadásokra a Szerkesztőség
igen szűkre szabja válaszolási lehetőségemet, de higgadt és tárgyszerű
szerkesztőségi választ ír és lezárja a vitát.
17. Rihmer dr. azonban
nem nyugszik. (Próbálkozik az Orvosi Kamara Etikai Bizottságánál (sikertelenül),
majd az Egészségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottságához
(TUKEB) fordul, mely a vitával kapcsolatban általánosságban jelentet meg
véleményt a vitastílusról az OH lapjain. 18. Ezt a TUKEB
állásfoglalást az MPT Elnöksége megtárgyalja és leközli a Társasági Hírek c.
kiadványában, valamint állásfoglalást csatol, úgy értékelve a TUKEB levelét,
mintha az ellenem irányulna, engem ítélne el, és ennek alapján felszólít,
(miként régen Gallileit az inkvizíció), hogy vonjam vissza azon állításomat,
miszerint a Rihmer dr. által felhasznált adatbázis nem megfelelő. (Világos:
a tények kellemetlenek)
19. Magam is írok a TUKEB-nek és kérem, hogy
közlésetikailag (nevében is ez áll) vizsgálja meg Rihmer dr., a tárgykörben
íródott cikkeit az adatbázist illetően és tegyen igazságot. A válasz
megérkezik: Konkrét esetekkel nem foglalkoznak. (Akkor mivel?)
20.
Felhívom a TUKEB akkori titkárát, aki cinikusan az ismert szlogennel válaszol:
az erősebb kutya…(Kedves, nem? Amúgy mitől erősebb?)
21. Felhív a TUKEB elnöke és jelzi, hogy nem szeretne ebbe az ügybe
belemenni (miért, csak nincs igazam?), de kutatási támogatást ígér, mondjam meg,
mennyire lenne szükségem (!). Aktuálisan semennyire, hanem az igazságra -
mondom.
22. A visszavonásra való felszólításra adott válaszomat és a
TUKEB nekem küldött válaszát, miszerint: állásfoglalásukat általánosságban
fogalmazták meg, nem nekem szól, megküldöm közlésre a Társasági Hírek
szerkesztőjének. Természetesen nem közlik, erről és az indokról
értesítést nem kapok.
23. Az MPT Elnökéhez írott levelemben kérem, hogy
tegye már végre lehetővé, hogy válaszolhassak a nyilvánosság előtt,
mert az egyoldalú és egyirányú kommunikáció antidemokratikus, sérti a
sajtószabadságot és a véleménynyilvánításhoz való alkotmányos jogomat.
24.
Az MPT Elnöke közli az Elnökség döntését: nem közölnek semmit (2ooo.III.31.), de
a „vita” teljes anyaga hozzáférhető az MPT titkárságán, akit érdekel
megkérheti. (Fentebb ezt már említettem).
25. Megírom utolsó levelemet,
melyben jelzem, hogy a történtek után nincs értelme tovább levelezgetnem, ez
diktatúra, ami szégyen a Társaságunkra nézve.
26. A Szenvedélybetegségek
c. szaklapban kérem, hogy az elhíresült vita tényei naplószerű formában
megjelenhessenek, ez meg is történik. Jelen összefoglaló ennek kissé bővített
változata. Ma már sajnálom, hogy nem hallgattam ügyvédemre és nem indítottam
pert a Társaság és a többször említett Kolléga ellen. Akkor talán kiderült volna
az igazság, mert a TUKEB már nem kerülhette volna meg a hivatalos és szakszerű
választ. Akár külhoni szakmai grénium is felkérhető lett volna.
Mi
történt azóta?
Ha a kedves olvasó azt hiszi, hogy az érintettek - mint a
lélek doktorai is - belátták eljárásuk antidemokratikus, sértő és
igazságtalan voltát, azok nagyon tévednek. Egy-két szakember mellém állt a vita
során, főként sokat köszönhetek Buda Bélának, akinek szaktekintélye nem
volt kétségbe vonható a másik fél számára sem, jót tett higgadtsága is, ami
nekem nem erősségem. A szakma többsége hallgatott, jól jött az a kis
támogatás a gyógyszergyáraktól. Megértem őket. A vita elhalt, lassan
többen belátták, hogy igazam volt és a külhoni irodalomban is egyre több a cikk,
mely az antidepresszív szerekhez fűzött nagy reményekkel polemizál. De a
bélyeg már rajtam maradt. Mindez különösebben nem érdekel, tudom, hogy a
kifogásolt teória nem állja meg a helyét. Szükséges hangsúlyoznom: A depressziós
beteget kezelni kell,1. ha valóban depressziós, és 2.nem a gyógyszergyárak
előírásai, „ajánlásai” szerint! Keserűen, de tudomásul
veszem az azóta is tartó diszkriminációkat, melyek több kisebb-nagyobb jelből
kitűnnek: - A vita után megismételtem az azóta több kritikával
illetett híres Gotland vizsgálatot magyar viszonyok között. Külhoni előadáson
élénk visszhangja volt, mielőbbi közlésre javasolták. A Magyar Társaság
lapja természetesen nem közli (a vita fellángolását vízionálják a lektorok!) -
A LAM szerkesztősége is hasonló aggályokat fogalmaz meg, elutasítja. - A
vizsgálatot a Szenvedélybetegségek közölte, és az igen komoly nyugati szaklap,
az Archives of Suicide Research. (Külhonban lassan előbb közlik
kutatásaimat, mint itthon). - A vita főszereplője és a vonzáskörébe
tartozó kollegák szakcikkeikben nem hivatkoznak kutatásaimra, noha ez
közlésetikailag aggályos. - Továbbképzésekre, rezidensi előadásokra nem
hívnak meg, A példák még sorolhatók lennének…nem érdekel. Teszem a
dolgom. Minden, a fentebb elmesélt igaz történetben két szomorú és
felháborító momentum van. 1. Elindulhat egy hazai és nemzetközi karrier
négy-öt olyan közleménnyel, melyek közlését oda nem figyelő szerkesztők
közölni engedtek anélkül, hogy utána néztek volna a közlemények adatbázisának,
metodikáinak stb. És nincs visszaút. Ő a szakma Mount Everestje, miként
legutóbb megtudhattuk egy hazai kongresszuson , ami már-már gusztustalan, noha
szakmai hozzáértését a pszichiátria bizonyos területein senki nem akarta, nem
akarja megkérdőjelezni, én sem.
2. A legnagyobb baj azonban az,
hogy a magyar pszichiáterek szervezetének (MPT) vezetése a mai napig is a régi
rendszerből ismert diktatórikus stílusban dolgozik, ami az ellenem
gyakorolt arcátlan cenzúrából is szépen látható volt. A „kicenzúrázás”
azonban ma is folyik, ha nekik nem tetsző vélemények jelennek meg a szakmán
belül. Ahhoz nincs indítéka az MPT-nek, hogy a szcientológia durva, mélyen
hazug, pszichiátria ellenes támadásaira kellő eréllyel válaszoljon, akár
egyetlen lépést is tegyen a szakma védelmében. Arra bezzeg van bátorsága, hogy
30 milliós (!) pert indítson Szendi Gábor ellen egy újságcikk miatt (még akkor
is, ha Szendinek antipszichiátriai tevékenysége sajnos szintén romboló), vagy
vélt antiszemitizmus miatt kizárjon egy kollégát a szervezetből, az okos
polémia helyett. (Ismerős, nem?) Egy nem régen szerveződő
egyesülés, a Lelki Egészség Fóruma (LEF) szeretne nyitni a társadalom felé.
Tevékenységét máris erős gyanakvással figyeli a Magyar Pszichiátriai
Társaság vezetése, miden szakmai problémát a „társaságon belül” szeretne
tartani és kezelni, biztosan nem ok nélkül.
Na dehát, miként Petőfi
mondja: „Az idő igaz és eldönti ami nem az”
|
|