|
Lélekvesztő avagy a magyar öngyilkosság kutató magányossága
Immár több, mint öt éve (1999.február 23) hosszan háborogtam e lap hasábján a magyar társadalom közönyéről az öngyilkosságokat illetően egy, a magyar önpusztítás elleni küzdelem érdekében létrehozott alapítvány dicstelen végét ecsetelve. Példákat említettem a magyar ember megható jószándékáról és segítőkészségéről minden elesett iránt és sokszor talán botor (keblén kígyót melengető) befogadó készségéről. Ezért is érthetetlen az az elképesztő közöny, melyet az emberi létezés olyan szomorú-visszavonhatatlan magatartása iránt tanúsít, mint az önkezű halál. Komoly elmélyülést kívánna e mentalitás létrejöttének hogyanja, ideje. De talán még érdekesebb, hogy az ország mindenkori vezetése
is üzembiztosan inkorporálja tevékenységébe ezt az
attitűdöt.
Ez azért is érthetetlen, mert a magyarság (és a Monarchia népei) a XIX-XX. század fordulója óta igen magas öngyilkossági hajlandóságot mutattak, a második világháború után pedig hazánk vette át a vezető szerepet és 1968-87 között (mikor a világsajtó szerint épp a legvidámabb barakk voltunk) a szomorú világranglista első helyét foglalatuk el 20 éven át. Akkor évente egy nagyobb településnyi ember (4000 fő körül) választotta az önkéntes halált. A rendszerváltás után (1988) folyamatos csökkenés jelentkezett, de ez csak azt jelenti, hogy évi 3000 körüli számra (néha kevéssel ez alá) csökkent a meghívott halál, s így jelenleg az ötödik-hatodik helyen állunk a világban, ami egyáltalán nem megnyugtató, legalábbis a valóban elhivatott szakemberek számára.
Ezért aztán már 15 éve próbálkozom minden létező hatóságnál elérni azt, hogy létesüljön végre egy, a hazai öngyilkosságokat figyelő-regisztráló központ,
iroda. Ez intézményesített formában megalkotná és elfogadtatná az országos megelőző
programot, megszabná a kutatások főbb és valóban fontos irányait,
kidolgozná a konkrét megelőzési formákat, megszervezné a civil és
szakirányú szervezeteket, értékelné eredményességüket, felhasználná a média
hatalmas hatását stb., ahogyan azt a környező nyugati országokban működő
központok már évtizedek óta hatékonyan teszik. De hiszen nem kell már nyugattal
sem példálódznunk, mert 1999-2000-től ilyen központ működik
Szlovéniában, mind a három balti országban, sőt örömmel jelenthetem: már
Ukrajnában és Oroszországban is szervezés alatt áll. Úgy bizony. Ott van érdeklődés
és pénz rá, nálunk nincs.
Mivel hazánk vezetőivel egy ilyen koordináló-megelőző központ létrehozását képtelenség elfogadtatni, ezért 1996-ban pár lelkes és naiv kutatótársammal egy alapítványt hívtunk életre, hogy megkíséreljük megcsinálni mindazt, amit az ország vezetése nem hajlandó. E kísérlet szomorú bukásáról szólt annak idején a fentebb említett írás.
Azóta 5 év telt el. Magam már régen megírtam az országos cselekvési programot és kivonatát szorgalmasan elküldtem, minden éppen kinevezett egészségügyi miniszternek, de mivel az öngyilkosság kérdését csak részben látom orvosi-egészségügyi problémának, áttértem - egyre keseredő kíváncsisággal - más tárcák területére is. Azért is indokolt ez, mert az említett külhoni programok mindegyike tárcaközi jellegű, mutatva szakszerűségüket. Leveleim tehát a hazai megelőzési program kivonatát tartalmazták, az ügy érdekében végzett eddigi szakmai tevékenységem igen rövid bemutatásával, a központ létrehozásának fontosságát hangsúlyozva, vállalva annak akár társadalmi munkában történő vezetését is.
A nem ritka minisztercserék miatt egy idő után csak a nevet és a dátumot kellett átírni. Csinos kis regény jött össze a válaszokból. Legfrappánsabb az egész levelezés közlése lenne, de terjedelmi okokból ez nyilván lehetetlen, ezért megkíséreltem összefoglalni úgy, hogy demonstrálják a válaszok a felelősség elhárítását, az ügy felvállalása alóli kibújás különböző technikáit, fondorlatait, mely mögül végül a „ki fenét érdekli ez az egész” tűnik át. Íme a zanzásított szomorú krónika.
1997. VII. 29. K.M. miniszter válasza (államtitkárán keresztül):
„…Ezzel a kérdéssel már több szinten foglalkozni kezdtünk, programok indultak a Mentálhigiénés Programiroda keretén belül is az elmúlt évben…a kérdés rendezését tervbe vettük, érdemben csak szeptember hónapban tudnak ezzel foglalkozni… kérjük türelmét…értesítjük vagy személyes beszélgetésre is sor kerülhet”. (Ah, mennyi szeptember azóta! A Mentálhigiénés Programiroda pár éven át több százmilliót tapsolt el, más nem történt, hacsak a klientúrának kiosztott pályázati pénzek pozitív mentálhigiénés hatását nem számítjuk ide).
1997.X.I.14. Újabb levelemre már maga a miniszter válaszol:
„Ismételt levelére válaszolva szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy a Mentálhigiénés Programiroda 1997-ben kutatási és prevenciós formában programjába vette az öngyilkosság kérdését” ….Valóban hazai nemzeti program még nem készült…. Új intézmény létrehozása a meglevők mellett jelenleg nem volna szerencsés”… (Milyen meglévő intézményekről ír a Miniszter?)
Az 1920-as években (!) az akkori Belügyminisztérium (!) létrehozott egy igen jól működő öngyilkosság figyelő, prevenciós, „lebeszélő” irodát. Na mondom, nosztalgiázzunk, hátha a belügy megnyerhető ismét az ügynek.
1998.III. A miniszter kabinetfőnöke Gy.A. fogad, tetszik neki, meg a Miniszter úrnak is, „ezt jól fel lehetne használni politikai szempontból is” - mondja. (Közeledtek a választások !) Választást elveszítik, az ügy ugyan kit érdekel?
Viszont itt az új miniszter, új seprű stb ., levél megy.
1998.VIII. P.S. miniszternek írt levélre két válasz is érkezik a BM. egyik Hivatalából és Irodájából.
BM.Hivatala (IX.11.): kiváló, támogatandó, de nem a BM-en belül, „javasoljuk az ELTE Szociológiai Intézetét”. (Brávó)
BM.Irodája (IX.28): „Szívesen tanulmányoznák”. Jönnek is, hosszan részletezem. Kifejezett érdeklődés, de nem történik semmi. (Pénz, személyiségi jogok).
1998.X.27. Egészségügy ismét. G.Á. miniszter:
„A mentálhigiénés programiroda vezetőjét időközben felmentettem és T.L. professzor úr vezetésével egy bizottságot bíztam meg a feladatok áttekintésével”.
1998.XI. T.L. professzor: …”Köszönöm…de pillanatnyilag nem tudom, hogy Miniszter Úrnak milyen szándékai vannak….” (Ő se tudta, leváltották).
Az ügy - láthatóan - továbbra is viharos sebességgel halad előre.
1999.II: Egy váratlan levél a Belügyből (átnézték az új emberek az összes iratot?): „a BM keretében történő működtetést nem látjuk megvalósíthatónak… illetékességből az Eü. Minisztériumhoz továbbítottuk”. (Ah, újszerű fordulat). Már-már humoros kezd lenni a korántsem derűs téma, új ötlet merül fel.
1999.III. Levél H.J.-nek, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. A szokásos levél kiegészítve egy szarkasztikus megjegyzéssel: „Arra gondoltam, hogy ezt a nemzeti, kulturális örökségünk” (magas öngyilkossági hajlam) „elleni harcot e tárca keretén belül létrehozott központon át tudnánk irányítani”. (Fogadott, jót beszélgettünk, más semmi).
1999.XI. O.F. (Eü.M.): „A Nemzeti Egészségvédelmi Intézeten belül (NEVI) kellene kialakítani”. (Na végre valami konkrétum és valós elképzelés, mióta javaslom már). A remény zöld sugarai, a ködös november miként Yorkban…
2000.I.10. A NEVI aktuális, új igazgatója behivat, ígér, bár érezhetően nem érti az egészet, persze nem történik semmi.
2000.IV.10. Ifjúsági és Sport Minisztérium: a drogkutatásnak önálló intézete alakul, komoly kutatások és anyagiak, helyettes államtitkár felelőssel, naponta TV riport, noha az öngyilkosságokhoz képest jelentősége, szerencsére még jóval kisebb. (De kell, fontos). Na mondom, próbáljunk szerencsét D.T. miniszter Úrnál. Új jelenség ! Válaszra sem méltatja az ügyet.
2001.I. M.I. eü. miniszter a második levélre átteszi az ügyet az Országos ANTSZ-hez, erről értesít. Mire odaérek, az országos vezető leváltva, a kijelölt új megbízott vezető személyesen behív, pozitív jelecskék. (Tragédia: pár hét múlva váratlanul meghal.) Új kézbe kerülnek a mentálhigiénés ügyek.
2001.IX. J.A., a „Mentális betegségek megelőzése” program új vezetője „feltétlenül számít” rám, de a lényeget illetően nincs válasz, „T.L. prof. figyelmét majd intenzíven felhívom az Ön által írtakra, biztosítom, hogy az ANTSZ kiveszi majd a részét” trallalla… A legtálentumosabb mellébeszélés az összes közül. (Van tehetség, javaslom bármelyik oldalnak).
2002.XI. Na, újra egy új kurzus, most a szakmámbeli államtitkárnak írok. A levél átkerül a miniszter asszonyhoz, akinek nevében a helyettes államtitkár arról értesít, hogy a miniszter a levélben írottakat „megfontolásra alkalmasnak tartja és szakértők bevonásával folyik a tárca véleményének kialakítása”. Kialakítja. (Kik a szakértők?)
2003. I. G.K. államtitkár értesít, hogy az általam írtak ugyancsak jól beillenek az „Egészség Évtizede Johan Béla Nemzeti Programja” tematikájába (Hátha még tudnák, hogy az öngyilkosságra vonatkozó részt én írtam). Ezért aztán üstöllést keressem meg K.T. főosztályvezetőt, a tárca Népegészségügyi Főosztályának vezetőjét, na Ő majd aztán… Felkeresem, belgyógyász, az egész beadványt nem ismeri, hát Istenem. Hív egy csinos fruskát, akinek küldjek egy kalkulációt: mennyibe kerülne az egész.
Ravasz voltam, készültem, közlöm a minimális összeget, megbeszéljük, hogy helyileg hová lehetne telepíteni az (egyelőre) két szobányi „intézetet”.
2003.VI. Az OPNI („Lipót mező”) új főigazgatóját tényleg értesítik, megígéri, hogy persze egy kis munkacsoportot hozunk létre. Hurrá!
Hosszú csend, semmi nem történik. Egy-két emlékeztető levél a minisztériumba, ide-oda, válasz semmi.
2003. X. Közben a miniszter asszony el, ismét a régi miniszter. Na, még utoljára elküldöm a levelet, most nem tud a Programirodára hivatkozni.
2004.II. (A reflexek nem túl gyorsak). „ Miniszter Úrtól megkaptam levelét”, és úgy érzi, hogy na ez aztán igen. Minden stimmel, szakértők is javasolják (már félek), Egészséges Évtized, Johan Béla, lelki egészség, jelentős társadalmi teher az öngyilkosság, de nem csak ez hanem más is, ezért alakult az Országos Egészségfejlesztési Intézet (OEFI), úgy érzi ott van ennek igazán csak helye. Forduljak a Főigazgatónőhöz. Népegészségügyi Főosztály V.A. Fordulok. Telefon: a helyettese tud fogadni. Sebaj.
2004.III. K.J. főigazgató helyettes. Az elküldött anyagot nem ismeri, röviden elmondom. Tetszik az elképzelés, de hát nincs pénz. Legfeljebb részállásként, bizonyos programok elvégzésére. Nem erről volt szó és ettől aligha lendül fel az öngyilkosság prevenció, de rendben, próbáljuk meg – így magamban. Azóta érdeklődtem, majd értesítenek, egyeztetések folynak (kivel?) rizsa…
Tisztelt (elkeseredett) Társadalom! Jelentem, ez az a pillanat, amikor feladom.
Szükség lenne már réges-régen egy Országos Deviancia Kutató Intézetre (bárhová csatlakoztatva), ahol összehangoltan folyna az alkohol, a drog, az öngyilkosság és egyéb deviáns magatartások kutatása, megelőzése, a konkrét tevékenységek kidolgozása, végrehajtása, megszervezése, stb. Már sokszor leírtam, nem saját találmány. Erre a magyar társadalom és mindenkori vezetése egyszerűen nem vevő. (Ezt a múlt évi stockholmi kongresszuson elmondtam, írásba adtam, mint a Nemzetközi Öngyilkosság Prevenciós Társaság (IASP) magyarországi referense).
A fenti cél megvalósításához komoly elhatározás, a nemzet iránti elhivatottság, felelősségtudat, valódi segíteni akarás és némi ész kellene. Ezek errefelé nincsenek.
Van viszont politikai csatározás, pár-hónapos célok, helyezkedés, pozícióharc, korrupció, efemer érdekek, árokmélyítés. A betegek, elesettek erősen másodlagos problémát jelentenek, tulajdonképpen idegesítő akadályok az egész rendszerben. S ha valaki azt hiszi, hogy ez poén, akkor nagyon-nagyon téved. Olyannyira, hogy a fentebb leírt probléma tulajdonképpen nemsokára periférikussá lesz. Sokkal nagyobb disznóságok, felelőtlenségek előtt állunk: mindannyiunkkal így és ennyire akarnak törődni.
|
|
