|
Csend
Engedje meg a kedves olvasó, hogy ezúttal a szerzőnek ne kelljen tudományos eszmefuttatást írni, lehessen nagyon szubjektív és bevallhassa „kettős állampolgárságát”: egy személyben neurológus-pszichiáter és költő. Nem könnyű sors. Túl sok az érzékenység. Egyik énje figyeli-kezeli a másikat és viszont. De ahogyan első verses kötetem fülszövegében írtam egy Murphy-parafrázissal: több kerék-meghajtással még elhagyatottabb tájakra jut el az ember, kifelé és befelé egyaránt”.
Mindkét „szakma” számára meghatározó fontosságú a csend. Csendben hallgatom a bajbajutottat, a lelki szenvedőt, csend kell hallgatnom magamat, mikor születik a vers. Bajban vagyok ezzel a világgal. Már-már elviselhetetlen a zaj, a hangzavar, a csend hiánya. Szörnyű hallani a mellettem haladó autókból még a zárt ablak mögül is kidübörgő egyen-zenét, a hasba pulzáló fantáziátlan basszust. Hallani, hogy a diszkókban megszűnt a kommunikáció: nem értik egymás szavát az iszonyatosan hangos „zenétől”. Mint szakorvos tudom, hogy ez komoly halláskárosodáshoz fog vezetni a diszkós fiataloknál. Most még persze nem érzik, nem hiszik. De a test károsodásánál nagyobb a léleké.
Nem értem miért van szükség erre az állandó zajra, a minden zugot betöltő, szüntelen dübörgésre? Vagy talán nagyon is értem. Az egyre magányosabbá váló, atomizálódó ember kiégett, érzelmileg üres, nincs igénye gondolkozni vagy fél attól. Valamivel kell hát pótolni az űrt: üvölt a rádió, a walkmen, a magnó, a CD, DVD, az idióta reklámok vagy a fegyverek zaja. A mozikba nem lehet beülni, úgy bömböl a hangszóró. A sétáló, bicikliző, utazó emberek fülében ott fityeg a magnó drótja. Nem érdekli őket a világ, a mellettük ülő ember, az apró történések.
Nem a némaságot, a süket hallgatást hiányolom. Paul Simon lemezének címe: A csend hangjai. Mert vannak hangjai, a béke hangjai. Halk neszezések, az erdő zsongása, susogása, a hó hullása, az észrevétlenül robotoló természet alig-hangjai, a gondolat. Erről szól a művészet. A szünet, a csend nélkül a zene nem zene. A színházban is micsoda hatalmas
És hát a költészet. Van-e költő, akit meg ne érintene a csend. A természet, az ősz csendje, az elmúlás csendje, a belső béke áhítata. Mennyi ismert idézet jöhetne most. Nekem mégis egy korán búcsúzni kényszerült, nagytehetségű költőnő, Pinczési Judit kötetcíme jut eszembe: Lombja van a csöndnek. Retesz című kétsorosa így szól: „A csenddel kezdődik/ nem a kattanással”. Igen, minden kezdet előtt a csend van és minden vég után.
A végtelen univerzumban is micsoda csend van. Hangtalanul keringenek a bolygók, hunyorognak a csillagok a makrokozmoszban, s van-e hangja az élő anyagnak? Halljuk-e testünk sejtjeit, molekuláit, az atomokban zajló elképesztő sebességű mozgást, a hormonok robotolását?
„Ellobbant felettünk a gyehenna nyár, piros lángnyelvei porba omlottak” – így szólnak Garai Gábor sorai. Igen, a napsugaras, forró nyár után itt az ősz. Hideg, esős, ködös napok jönnek. A sárguló lombok hullása, az avar fanyar illata, meglegyint az elmúlás, nagyobb lesz a csönd is. (Milyen szép ez a nyelv: egy szónak két változatát is tudja: csend és csönd). Most majd biztosan még nagyobb lesz az igény a hangosságra. Ha szabadna orvosként és költőként egyszerre megszólalnom, úgy azt tanácsolom, hogy őszi sétáinkon ne törődjünk az elmúlással. Mindent ez a rend igazít. Legyünk bölcsen rezignáltak. Pácienseimmel mindig igyekszem elfogadtatni és megértetni, sőt gyakorolni a pozitív gondolkozást. Csak körülírom: meg lehet tanulni, hogyan lehet a rothadó-bűzös anyagból aranyat csinálni. Így nem oly frappáns, de talán érthető. Minden rosszban megtalálható a jó csirája is, ha más nem hát az okulás, a tanulás: ezt így többé nem, de lehet, hogy volt, amit jól csináltam.
Meg kell próbálni meglátni egy keserű tapasztalatban, történésben is a szerencsés mozzanatot, azt a még rosszabbat, amit elkerültünk a véletlen vagy saját bölcs döntésünk révén. Tudom, nem könnyű elhitetni, hogy megoldható ez. De nap mint nap látom, mennyire nem ismerjük önmagunkat, s milyen ahá! élményt élnek át néha még okos, tanult emberek is.
Azt is kell persze tudni, hogy bőrünkből nem lehet kibújni, de megtanulni elfogadni önmagunkat igenis meg lehet tanulni. És ez már csaknem a teljes győzelem. Sőt a legnagyobb győzelem! A lélek békéje önmagával a leggazdagabb csend, amit elérhetünk.
Szánom-bánom, de nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ne írjam ide végszóként egy régi novemberben írt soraimat:
„ Gyere altassuk el szívünket
egy forró gesztenyével,
feltöretlen titkainkra
legyen kíváncsi egy új tavasz,
addig is reméljünk mályvás
mézgyöngyű ünnepet,
hiába szeretné arcainkat
öregre karcolni a gyémánt idő”.
|
|
